Origenes és az újjászületés gondolata Kevesen tudják, hogy az újjászületés tana i.sz. 553-ig a keresztényektől sem volt idegen. Szorosan kapcsolódott Origenes tanaihoz, amelyeket aztán a konstantinápolyi zsinat betiltott. Waltraud Große a legfontosabb összefüggéseket történelmi nézőpontból világítja meg.

Alexandriai Origenes (185-254) az egyik legbefolyásosabb teológus volt a korai kereszténység idején. De principiis című műve a keresztény hitvallás első rendszerbe foglalt bemutatása volt. Ennek a munkának az eredeti, görög nyelvű változata nem maradt ránk, mindössze Rufinus latin fordítását ismerjük 398-ból. Rufinus maga jegyzi meg, hogy fordítás közben némely dolgokat megváltoztatott, másokat kihagyott. Így akarta megakadályozni, hogy az egyház elítélje Origenes tanítását, ugyanis ezekben az időkben kezdődtek az első nagyobb viták tanításának hívei és ellenzői között.

A De principiis című munkájából, amely a "lét alapelveiről" szól, többek között megtudjuk, hogy Origenes meg volt győződve a Teremtő feltétlen igazságosságáról és jóságáról. A különböző sorsok, a születés különböző feltételei csak akkor egyeztethetők össze az isteni igazságossággal, ha egyidejűleg több földi életet veszünk figyelembe. Az élet mindenkori körülményei a korábbi életek önmagunk által okozott következményei. Origenes orvoshoz hasonlítja a Teremtőt, aki azáltal gyógyítja meg a bűnök miatt magát veszélybe sodró lelket, hogy szenvedést küld neki - hasonlóan, mint egy keserű gyógyszer.

Origenes gondolatmenete idáig teljesen követhető. De azt is vallja, hogy az angyalok, akik ráuntak Isten szemlélésére, mélyebb régiókba hullottak alá, és démonokká, valamint emberekké váltak. Az anyagi világ csak azért jött létre, mert az angyalok kudarcot vallottak, más szóval a világ a bűn eredménye. Origenes minden bizonnyal azt is számba vehette, hogy a morális szempontból mélyre süllyedt emberek olykor állati testekben születnek újjá; ez a kijelentés a ránk maradt írásokból mindenesetre nem derül ki egyértelműen. Az ember számára azonban ismételten lehetséges a felemelkedés egészen az angyallétig, sőt az Istennel való hasonlóságig vagy az Istennel való "egységig". Origenes tanítása egyfajta lélekvándorlásról szól: az angyaltól az emberig, talán akár az állatig is, majd vissza a kiindulási ponthoz vagy még magasabbra. Ebben azonban Origenes téved.

A De principiis című művében ezt írja: "Ami Ézsaut és Jákobot illeti, a Szentírás alaposabb tanulmányozása során azt találjuk, hogy Istennél nincs igazságtalanság, tehát mielőtt megszülettek és valamit cselekedtek volna - ebben az életükben -, az mondatik, hogy az idősebb szolgálja a fiatalabbat; és úgy találják, hogy nem volt igazságtalanság, hogy Jákob az anyaméhben a fiútestvérét megbuktatta. Csak azt kell elfogadnunk, hogy korábbi életének érdemei alapján Isten joggal szerette őt, úgy hogy ő érdeme szerint került bátyja elé... "

"Ha azok, akik itt a közönséges halál földjén haláloznak el, azon helyen való tartózkodásra ítéltettek, amelyet Hádésznek hívunk, földi tetteik alapján bűnük mértéke szerint különböző helyekre utaltatnak. Így talán- ha szabad így mondanunk - az ott meghalók is ebbe a Hádészba ereszkednek alá, ha az ítélet úgy szól, hogy megérdemelték a különböző, részben jobb, részben rosszabb hajlékokban való tartózkodást ezen az egészen evilági helyen és ilyen vagy olyan szülőknél. Következésképp egy izraelita könnyen pottyanhat egyszer a szkíták közé, egy egyiptomi pedig juthat Júdeába."


Kereken háromszáz évvel Origenes halála után Justinianus császár (527-565) elhatározta, hogy a római világbirodalmat keresztény alapokon újjászervezi. Az egyház és a birodalom olyan szorosan egymásba fonódott, hogy a hitviták komoly veszélybe sodorhatták a birodalom egységét. Ezért a császár jogot formált arra, hogy a hit kérdésében általánosan kötelező döntéseket hozzon.

Ennek megfelelően járt el a Palesztinában letelepedett szerzetesek körében kitört ellenségeskedések során is. Az egyik tábor az Origenes tanítását követőkből állt, ők általában tanult szerzetesek voltak. Justinianus, hogy véget vessen a nyugtalanságoknak, 543-ban kibocsátott egy ediktumot, amelyben elítélte Origenest és tanainak kilenc pontját. (Megjegyzendő mindazonáltal, hogy a hívei által képviselt nézet nem minden pontban egyezett meg Origenes eredeti írásával.)

Vigilius pápa (537-555) és a birodalom összes püspöke helyeselte az ediktumot. Ettől kezdve Origenes neve rajta volt egy eretnek-jegyzéken, amit hivatalba lépésekor minden püspök és apát megkapott; a listán szereplőket mint tévtanok szerzőit el kellett vetniük.

Justinianus birodalma számára nagy veszélyt jelentettek a monofiziták és a diofiziták között zajló vallási küzdelmek. Nagyon leegyszerűsítve ez az ellentét azt jelentette, hogy a monofiziták (miként Origenes is) Jézus egy természetében hittek, míg viszont a diofiziták Jézus kettős természetét vallották (Isten és ember). A monofiziták főleg a keleti egyházban voltak jelen nagyobb létszámban. A kalkedoni zsinat (451) után heves ellenzői lettek az egységes egyháznak és a pápának, a vallási és politikai törekvések pedig sok esetben elválaszthatatlanul összeforrtak, úgyhogy a birodalom egysége gyakran került veszélybe.

Justinianus császár ezért minden eszközzel megpróbálta összebékíteni a monofizitákat és az egyházat. E célból el akarta ítéltetni az ellenérzéseket kiváltó ún. három fejezetet, vagyis azokat az iratokat, amelyek a monofizitáknak szálka volt a szemében. A császár nyomására Vigilius pápa Konstantinápolyba utazott, ahová 547 januárjában érkezett meg. Vigilius, időlegesen személyes szabadságától megfosztva, elítélte a "Három fejezetet", ami azonban a nyugati püspökök körében a felháborodás viharát váltotta ki; nem álltak távol attól sem, hogy kiközösítsék a pápát az egyházközösségből. A császár és a pápa végül megegyeztek abban, hogy érvénytelenítik a "Három fejezet" elítélését. Az ügyet egy általános zsinaton kellett tisztázni.

551-ben azonban ismét kiéleződtek a viták a császár és a pápa között, s ugyanez történt a keleti és a nyugati püspökök között is, akik már Konstantinápolyban tartózkodtak a zsinat alkalmából. Foglyul ejtették a pápát, aki menekülni kényszerült, beavatkozott a császári hadsereg is, egymást követték a kiegyezések és ellenségeskedések. Vigilius határozottan elutasította a zsinat megnyitását, hiszen annak semmi más eredménye nem lehetett, mint a "három fejezet" végleges elutasítása, amit minden körülmények között szeretett volna megakadályozni.

Az 552. év őszén a palesztinai szerzetesek küzdelme ismét tetőfokára hágott. A császár viszont végleg fel akarta számolni a nyugtalanságoknak ezt a tűzfészkét a birodalomban. A Konstantinápolyban tartózkodó zsinati atyák ebben segítségére lehettek. Vigilius pápa egyetértett ezzel, de a zsinat megnyitásáról továbbra sem akart hallani. Justinianus császár ezért csereajánlattal élt: levelet küldött ugyanannak a szinódusnak, amelynek később a "három fejezetet" el kellett vetnie, és ebben a levélben elítélte az Origenes híveinek 15 hittételét. Ha a "három fejezet" elutasítása a monofizitáknak tett engedményt jelentette, akkor Origenes elítélése révén a diofiziták érezhették magukat megerősítve, hiszen Origenes is Jézus egy természetét tanította.

553 márciusában vagy áprilisában ez a szinódus csatlakozott a 15 hittétel elutasításához. Így szólt az 1. kánon: "Ha valaki a lelkek kitalált előzetes létét és az ebből következő fantáziadús újraéledését képviseli - legyen kiátkozva."

A "reinkarnáció" fogalma nem fordul elő a császár és a szinódus döntéseiben. Ahol azonban elutasítják az előzetes lét, tehát a földi születés előtti lét gondolatát, ott természetesen nem lehetséges az ismételt földi élet gondolata sem. Reinkarnáció nem létezik előzetes lét nélkül!


Az 1. kánonban lévő "helyreállítás" fogalma a görög "apokatasztázis" szó fordítása, és annyit jelent, mint a tökéletes állapot helyreállítása, minden dolog visszatérése a természetének megfelelő helyre. Origenes az ember esetében a magas, nem-anyagi szintekre történő visszatérést érti ezen, mégpedig sok szakaszban és lépcsőn át; ennek az útnak az egyik szakasza az ismételt földi életeket foglalja magában. Az apokatasztázis tehát nem ugyanazt jelenti, mint a reinkarnáció, de a reinkarnáció lehetőségét, sőt a szükségességét jelenti Origenesnél. Léteznek olyan latin fordítások, amelyekben a görög apokatasztázist a "restitutio et redintegratio" kifejezéssel adják vissza; a restitutio annyit jelent, hogy helyreállítás, visszarendelés, megkegyelmezés; a redintegratio jelentése: ismétlés. Ez a két latin fogalom sok mindent tartalmaz a reinkarnáció fogalmából: az ismétlés lehetőségében rejlik a kegyelem!

553. május 5-én, néhány héttel a 15 hittételnek a szinódus általi elítélése után, a császár megnyitotta a zsinatot, noha az a pápa akarata ellen volt, és utóbbi nem is jelent meg rajta. 553. június 2-án a zsinat véget ért és elítélte a "három fejezetet". Betegen és megtörten végül a pápa is beletörődött a császár akaratába: 553. december 8-án, majd 554. február 23-án szintén elvetette a "Három fejezetet", miáltal utólag maga is elismerte a zsinatot.


E kusza helyzet következtében az egyháztörténeten belül mindig is vitatéma maradt, hogy az 553. márciusi-áprilisi döntések tekinthetőek-e zsinati döntéseknek vagy nem. Egyes vélemények szerint mindaz, ami 553. május 5. előtt történt, tulajdonképpen nem tartozik a zsinathoz.

De május 5. után is hoztak Origenes elleni döntést. A 11. kánon (összesen 14 kánon van) így hangzik: "Ha valaki nem átkozza ki Ariust, Eunomiust, Macedoniust, Apollinariust, Nestoriust, Eutychest és Origeneszt és az ő bűnös írásaikat, (... ) legyen kiátkozva."

A császár igyekezete ellenére a monofiziták többé nem tértek vissza az egyházba.

Az a tény, hogy az egyház Origenes néhány írását tévhitnek minősítette, teljességgel érthető. Mivel azonban Origenest minden írásával egyetemben ítélték el, ezzel néhány helyes gondolata is elveszett - így például az, amely az ismételt földi életet beleszámítja az emberi létezés értelmes összképébe.


Irodalom

Görgemanns, Herwig/ Karpp, Heinrich: Origenes: Vier Bücher von den Prinzipien; Texte zur Forschung, Band 24, wissenschaftliche Buchgesellschaft Darmstadt, 1976


Diekamp, Franz: Die origenistischen Streitigkeiten im 6. Jahrhundert und das fünfte allgemeine Concil. Verlag der Aschendorffschen Buchhandlung, Münster, 1899


Schwartz, Eduard/ Straub Johannes: Acta conciliorumoecummenicorum. Bd IV, 1; Walter de Gruyter & Co. Berlin, 1970.