Rupert Sheldrake korunk egyik legtöbb vitát kiváltó biológusa. "A teremtő univerzum" c. műve és az abban kifejtett "morfogenetikus (formaalkotó) mező" elméletét az 1980-as években sokan vitatták, s a neves Nature c. tudományos lap még a "az évszázad égetésre jelölt könyve" jelzővel is illette.

A kutatók egyre érzékenyebb műszereikkel (PET, fMRI) szédületes tempóban gyűjtik az agyról szóló ismereteket. Ami pár éve újdonságnak számított, az mára idejétmúlt. Ez történt a kisagy esetén is. Ugyanis a legfrissebb eredményekből kiderül, hogy szerepét eddig jelentősen alulbecsülték.

A halál közelébe került emberek gyakran számolnak be testen kívüli élményeikről. De vajon milyen tudományos értéke van ezeknek a leírásoknak? Michael Oort, a németnyelvű testvérfolyóiratunk munkatársa, erről kérdezte Pim van Lommelt holland kardiológust, aki a halálközeli élmények alapos tanulmányozása alapján arra a jelentős következtetésre jut, hogy a tudat testen kívül is létezik!

Arra a kérdésre, hogy miben különbözik az ember az állattól és miért számít különleges élőlénynek, válaszként gyakran az agyra utalnak. De mintha éppen az emberi intelligencia lenne felelős azért, hogy emberként csődöt mondtunk, elég ha a háborúkra, a szociális problémákra vagy a természet kizsákmányolására gondolunk. Fejlődésünk rossz irányt vett? Egy túlfejlett agy valóban csak előnyökkel jár?

Tudatunkat illetően sajátságos ellentmondásban élünk: Az iskolában azt tanítják, hogy az ember valódi "énje" a szürke állományban van, míg élettapasztalataink egészen mást mutatnak: Minden ember egy olyan oszthatatlan "egészként" éli meg magát, amely nem köthető egyetlen szervhez, még a fizikai testhez sem. Azt mondjuk: "Fáj a fejem, a hátam, a hasam stb." De ki az az "én", aki ennek tudatában van? Christopher Vasey az agykutatás eredményeit figyelembe véve közelíti meg ezt a kérdést, és arra a következtetésre jut, hogy az "ember központja" mégsem az agyban található.

A telepátia kifejezés alatt (görögül: távolbaérzés) gondolatátvitelt értünk.
Néha „szemmel látható”, hogy állatok gondolkodnak, pl. amikor a ­kutya elcsen egy zoknit, hogy gazdája játsszon vele egy kicsit. A kiképzőktől megtudhatjuk, hogy a kutyák harmincnál is több, különböző feladatot tudnak ­elvégezni.
De képesek-e az állatok távolból gondolatokat érzékelni?

Létezik egy törvény, amely döntő jelentőségű az egész Teremtés létezé­sét tekintve: az adás és a vétel közötti szükséges kie­gyenlítés törvénye.
A Teremtésben minden folyamat ennek a törvénynek van aláren­delve, ­legyen szó akár az égitestek erőjátékáról, akár a földi test egyen­súlyérze­téről.

Az emberi testben számtalan idegdúc van, mégis közülük csak egy, a napfonat (plexus solaris) az, amely általánosan ismert. A napfonat abban is egyedülálló, hogy a néphit szerepet tulajdonít neki az érzelmek és a lelki élet terén – míg orvosi szemmel nézve a napfonat mint idegdúc csak a testi szervekre hat. Christopher Vasey utánajárt, hogy van‑e alapja a fenti, általánosan elterjedt véleménynek, és van-e összefüggés a Bibliából ismert ezüstfonal és a napfonat között. A szerző arra a következtetésre jut, hogy a napfonat (plexus solaris) valóban központi szerepet tölt be az emberi létezés folyamán, amely messze túlmutat az anyagi síkon.

Dr. Raymond Moody a halálközeli élmények nemzetközi szinten is leghíresebb kutatója. 1975-ben jelent meg az "Élet az élet után" című könyve, amely úttörő mű volt ezen a területen, és amely azóta több mint 10 millió példányban kelt el. Moody 1944-ben született a Georgia (USA) állambeli Porterdale-ben. A pszichiátria és a filozófia doktora, akinek mindezidáig tíz könyve jelent meg. A következő oldalakon egy átfogó interjú első részét olvashatják, amelyet angol nyelvű testvérújságunk, a GrailWorld munkatársa, MICAH RUBENSTEIN 2000-ben készített a kutatóval egy gambieri (Ohio) konferencia után.