A kiegyenlítés törvénye Létezik egy törvény, amely döntő jelentőségű az egész Teremtés létezé­sét tekintve: az adás és a vétel közötti szükséges kie­gyenlítés törvénye. A Teremtésben minden folyamat ennek a törvénynek van aláren­delve, ­legyen szó akár az égitestek erőjátékáról, akár a földi test egyen­súlyérze­téről.

Naponta engedelmeskedünk ennek a törvény­nek a ki- és belégzésnél, még ha többnyire nem is vagyunk tuda­tában. Vagy éppen azon fáradozunk, hogy valamit „egyen­súlyba” hozzunk. Másfelől kárt szen­vedünk, ha valami kizökkent bennünket „az egyensúlyból”, úgy a kisebb, mint a nagyobb dol­gokban, mert e törvény figyelmen kívül hagyása fennakadást és zavart eredményez, hosszú távon pedig hanyat­láshoz és bukáshoz vezethet. Gondoljunk csak a munka és a pihenés közötti viszonyra. A munkában való szükségtelen túlhajszoltság éppúgy káros, mint a kényelmes élet, amikor az ember csak „pihenget”. Mindkettő beteg­séghez és idő előtti halálhoz vezet. Csupán a munka és a pihenés helyes váltakozásának van kiegyenlítő hatása.

Az adás és a vétel közötti folyamatos kiegyenlítés egészséges mozgást teremt, mely önmagában épülést és fenntartást ered­ményez, a szellemet pedig élettel tölti meg és felfrissíti. Ahol az adás és a vétel egyensúlyban van, ott a harmónia és a béke is megjelenik.

Eközben az adás áll az első helyen, mert csupán ez teremti meg a feltételt a befogadásra, éppen úgy, ahogyan a helyes kilégzéskor először nekünk kell valamit adnunk, hogy a kilégzés által kiváltott mély belégzés során az éltető anyaghoz hozzá­juthassunk.

Ezért mondta Jézus is: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (ApCsel 20,35) Aki a földi vagy a szellemi értékekben önzetlen, az végső soron saját magának ad a legtöbbet, mert jó vetése jó gyü­mölcseit sokszorosan szüretelheti le! Valamilyen formában minden­nemű adományt ki kell egyenlíteni. Ebben az értelemben még egy nincstelen ember is képes a mérleg nyelvét egyensúlyba hozni, egy barátságos pillantás, szívből jövő köszönet vagy egy jó tanács által.

Ugyanez az értelem rejlik Goethe szavaiban: „Szerezd meg azt, amit atyáidtól örököltél, hogy a tiéd legyen” (Faust I. rész). A meg­szerzésben a saját igyekezet, a munka jut kifejezésre, melyet először be kell fektetni, hogy valamihez hozzájuthassunk, és azt birto­kolhassuk.

Ennek kapcsán a kettős könyvelést is felhozhatjuk példaként, melynek értelme nem a tartozik és követel oldal kétszeri elkönyvelése, hanem a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás közötti kiegyenlítés ellenőrzése.

Goethe erről a könyvelési módról Wilhelm Meister tanulóévei c. regényében a következőket írja: „Micsoda előnyöket biztosít egy keres­kedőnek a kettős könyvelés. Az emberi szellem egyik legszebb találmánya, melyet minden jó gazdának be kellene vezetnie gazdaságába.” (1. könyv, 10. fejezet)

Az ember azonban nem találhatta fel ezt a könyvelést, hanem csupán megtalálhatta, mintegy gyenge ismétlését a kiegyenlítés elvének, amely a kezdetek óta a Teremtésben nyugszik.

Ez az elv természetesen a szellemi folyamatokra is érvényes. Abból a szellemi erőből él az ember szelleme is, melyet a Teremtő bocsát folyama­tosan a Teremtésbe, annak fenntartására és gyarapítására. Az ember ezen erő segítségével alakítja érzéseit, gondolatait és cselekedeteit.

Az ellenérték azonban, mellyel az ember Teremtőjének kiegyen­lítésképpen az erő használatáért tartozik: a köszönet. Az örömteli hála, mely a tettekben nyilvánul meg, tehát ezen erő helyes felhasználása közben. A köszönetnek az emberek közötti kapcsolatokban is fontos ki­e­gyen­­lítő értéke van, amennyiben az a benső érzésekből, és nem a felületességből ered.

Az emberi szellem a szellemi teremtőerő alacsony dolgokra irányuló, évezredeken át tartó egyoldalú felhasználásával az élet minden területén elveszítette az egyensúlyt. A Teremtés gazdag adományaiból egyre csak elvett, amiből szinte kizárólag helytelen és rossz dolgokat teremtett, közben pedig elfelejtett adni.

Meglepő hát számunkra, ha most Isten kiegyenlítő igazságossága visszaállítja az egyensúlyt? Az egész Földön egyre hevesebbé váló történések azonban világos nyelven beszélnek.

A földi emberek egyik nagy jövőbeni feladata, miután behatóan megismerték a Teremtés törvényeit, hogy az adás és a vétel közötti állandó kiegyenlítést a földi élet minden területén szigorúan és helyesen meg­valósítsák.

Így az adás és a vétel közötti kiegyenlítés törvénye képezi majd egykor a népek közötti valódi megértés alapjait is. Ez lesz az az idő, amikor a népek egymás mellett élve kölcsönösen megbecsülik a másikat, segítik és támogatják egymást, felismerve, hogy minden élet­képes nép, minden egészséges emberi faj valami olyan dolognak van a birtokában, amely feltétlenül hozzátartozik az egész teljes­ségéhez, mellyel más népek vagy emberi fajok nem rendelkeznek. Ezek azok a földi és szellemi értékek, melyek a „néptulajdont” alkotják.

A szellemi értékekhez tartoznak például a képességek, a tehetségek, a teremtőerővel való kapcsolat jellege és erőssége, és annak felhasználása. A földi értékeket a munkaerő, a látható és láthatatlan természeti kin-csek alkotják, mint például a víz, a tűz és a levegő ereje, a Föld kincsei és a tájak szépsége.

Mindezen értékek cserére köteleznek bennünket. Egyetlen nép sem tarthatja vissza a Teremtő által éppen rá bízott adományokat vagy kincseket olyan népektől, akiknek azokra kiegészítés­képpen van szükségük, anélkül hogy közben ne károsí­taná önmagát. Egy nép ugyanis, amelyik ezen érté­keit nem adja állandóan tovább, meg­aka­dályozza a létfontos­ságú cserét. A csere közben azonban egyik nép sem hasz­nál­hat­ja ki a másikat. Az adás és a vétel között mindig meg kell lenni az ­egyensúlynak.